A jó öreg William Shakespeare dán királyfiról szóló műve a legfőbb klasszikusok egyike a világ drámairodalmában. Teátrum-toposz. Szegeden eddig két alkalommal, 1890-ben illetve 1941-ben állították színre. Nem mondhatni, hogy gyakori vendég a városban. Azóta most először merült fel a repertoár összeállításánál, hogy szembesíteni kellene a közönséget a lenni vagy nem lenni kérdéssel. Horváth Péter rendező meg is tette ezt – nem mindennapi módon.
Vagy talán túlságosan is hétköznapian. A nem mindennapi ugyanis lassan kezd totál unalomba fulladni a magyar színházakban. Divat lett a meztelenség, a szexualitás erőteljes hangsúlyozása és indokolatlanul szenvtelen alkalmazása, a fémes-fényes vizualitás, horror-effektek, szubkultúra-reprezentációk. Mindaz, ami törvényszerűen vonzza a közönséget, és még arra is alkalmas, hogy kiérdemelje a lila jelzőt, és az ezzel párban járó művészi elismertséget.
Egy leülepedett jelentéssel bíró klasszikust modern környezetbe tenni, felturbózni egy kis pornóval, erőszakkal és látványos, 21. századi technikával – mi ez, ha nem az unikális művész, a forrongó lángelme kicsapongása? Csakhogy a legtöbb rendező – miközben az ábrázolhatóság szabadságától részegen ezen munkálkodik – elfeledkezik arról, hogy a pompa a jelentés rovására mehet.
Ebbe a hibába esik Horváth Péter is, pedig érzékelhetően volt valami szándéka a darabbal – a sejtelem mellé bizonyíték erre a műsorfüzetben található "előszava". Ki vagyok én? Mire születtünk? Mi dolgunk a világon? Mi az az egyszeri, megismételhetetlen feladat, amelyre egyedül mi vagyunk alkalmasak? Ezeket a kérdéseket tekinti a tragédia kiindulópontjának, főhőse mozgatórugóinak.
Ahogy más Hamlet-előadásokban, most is a bűzlő dán udvar forgataga próbálja elnyelni Hamlet személyiségét, akaratát, késztetéseit. Horváth Péter tucatnyi várlakóval tömi meg a színpadot, mesebeli kastélyok karaktereivel. Nyomorék udvari bolond, ficsúrok és széplányok, hóhér-udvaroncok keltik életre a pazar kavalkádot, ahol az újdonsült királyi pár tobzódhat hatalmában. Pataki Ferenc Claudiusa kegyetlen, bárkit könnyűkézzel a halálba taszító, flegma király; de a színész játéka nem túl meggyőző. Fekete Gizi viszont kiemelkedő alakítást nyújt a királyné szerepében. Sikeresen vonultatja fel Gertrúd személyének összes stációját: a holt férjét feledő, puccos uralkodót ugyanúgy, mint a fiáért aggódó anyát.
A címszerepet Borovics Tamásra bízta a rendező. A két méter magas színész nem épp egy klasszikus Hamlet. Ez a merész ötlet azonban bevált. Borovics nem ábrándos, révedező, sokkal inkább egy félig ösztönből, félig komoly elhatározásból cselekvő, alapvetően szívós Hamlet. Mai fiú: centis haja kékre van festve, szikár, izmos, haverkodó. És nem tűri, ha hülyére veszik. Nem halott apja becsületét, inkább a sajátját igyekszik helyretenni. Borovics, akit eddig általában Gömöri Krisztiánnal párban láthattunk színpadon, és akire eddig sokszor – testi adottságaiból kiindulva – a komikus szerepeket adták, most bebizonyítja, hogy másra is alkalmas. A már említett Fekete Gizivel mondhatni vállukon viszik a produkciót.
Furcsa szerepértelmezésekben egyébként bővelkedik az előadás. Ophelia (Márkus Judit) húszas éveiben járó, öntudatos, kéjre éhes ribanc-kezdemény, akinek őrülése kevésbé feltűnő, csupán össze-vissza szavaiból derül ki, hogy nincs teljesen magánál. Öngyilkossági jelenete sem játszódik le. Egyszerűen saját lábvízébe fojtja Claudius egy hóhéra. Apja, Polonius, akit Székhelyi József alakít egy zsidó talpnyaló. Bölcs vagy épp szemellenzős öregember helyett tesze-tosza komikus. Laertes (Kolozsi Kilián) kinézetre az ifjú Fenyő Miklós. Rosencrantz (Járai Máté) és Guildenstern (Gömöri Krisztián) nyápic, nőies majmok – szintén kék hajjal, csakúgy, mint Horatio. Ez talán a világott látok fiatal kanok közös jegye, de ilyen alapon Laertes is hasonló jegyekkel kellene, hogy bírjon. Elgondolkodtató jel a színpadon, de sajnos többek között erre sincs egyértelmű magyarázat.
Ahogy arra sem, miért adják elő operában, angolul az egérfogó-jelenetet, úgy hogy még az értők is elunják, miért mondja sokszor Hamlet után shakespeare-i nyelven, laptopból Horatio a szavakat, vagy miért Borovics, vagyis Hamlet hangján szólal meg a Szellem, hiszen a herceg egyik tettében sem mutatja a meghasonlott őrültet. A lenni vagy nem lenni-monológot például Horatioval kettesben mondja, beszélgetve. Más kérdés, hogy utána elismétli, miközben Opheliát hágja meg. Ezzel arra a drámatörténeti kérdésre is választ kapunk, miszerint történt-e valami konkrét Hamlet és Ophelia között. Szexben egyébként Claudiusnak is van része bőven. Az előadásban ugyanis szerepet kap egy – csak tangát viselő – lány is, aki igen sokszor sétál át a színen, és okoz örömet a királynak. Vagy a rendezőnek – ki tudja…
Mindenesetre elkeserítő, hogy egy valamirevaló előadás már nem kerülhet színpadra úgy, hogy ne lenne benne meztelen nő, szex, laptop, fémes díszletek és csicsás ruhák. A díszlettervező, Juhász Katalin és a jelmezek megálmodója, Papp Janó böcsületes munkát végzett ugyan, de tevékenységük alárendeltetett a rendezői önkénynek. Ahogyan a színészek játéka is. Bár utóbbiakra igazán nem mondhatni, hogy jól teljesítenek. Folytatódik az a szegedi hagyomány, hogy "minél jobban üvöltök és toporzékolok a színpadon, annál jobban játszom". A ripacskodás néha elkeserítő méreteket ölt. Ugyanúgy, ahogy a drámától független rendezői lelemények, amelyek rátelepszenek az előadásra, és – csakúgy, mint Horváth Péter előző rendezésében, a Csaó, Bambínóban – megölik a produkció egységességét. Felesleges poénok és agyszülemények tarkítják az eleve bonyolult, nehezen értelmezhető drámát. Márpedig ez, együtt a divatozó hozzáállással, veszélyes elegy. A szegedi Hamlet bele is bukik.
